Hogyan leheljünk életet a karakterekbe

Nem akarok írástechnikai okostojás üzemmódba kapcsolni, van már remek boncasztalunk, ahol minden perverz írópalánta kedvére kivesézheti az asztalra helyezett "tetemet". 

Viszont valamelyik nap rábukkantam egy orosz írástechnikával foglalkozó oldalra. Egyáltalán nem ilyesmit kerestem, mint az lenni szokott, épp az orosz top tíz könyvlista érdekelt, nézelődtem a környékükön, mit lenne érdemes fordítani (találtam is valamit, de erről majd később), amikor szembejött velem ez a magazin, ami a roppant kreatív school of inspiration névre hallgat.

Kíváncsi lettem, a piteri, moszkvai, dnyepropetrovszki kollégák miből építkeznek, milyen irodalomra hivatkoznak, mit tanácsolnak a kezdő írónak, és hogy működik náluk az írásoktatás.

Bekukkantottam az online iskolatermeikbe is, bekapcsoltam a virtuális „diktafont”, és potyáztam egyet.

Jöjjön a karakterépítés ABC-je a szomszédból!

  A karakterek (nem hősök, főszereplők, hangsúlyozottan a karakterekről esik szó a cikkben, később elmondom, miért fontos különbséget tenni szereplő és karakter között) ‒ az Ön történetének cselekvő arcai, akik változatlanságuk miatt különülnek el a többi hőstől. A karakter a történet alatt nem változik meg – ellenben megnyílhat, bemutathatja magát több, más oldalairól. Ha mégis változik, az legyen minimális.  

A karakterek lehetnek epizódjellegűek, mellék és főszerepet játszók; aktívak és passzívak. És ha az utóbbi felosztással amúgy is minden világos, akkor az előző típusbontást nézzük meg részletesebben.

A karakterek főbb típusai:

Epizódkarakterek.

Lényegében a legfontosabb feladatuk az atmoszférateremtés, és az adott helyzet színesítésének eszközeiként funkcionálnak.

Például, amikor az Ön karaktere belép egy kikötői kocsmába, néhány részeges matróz, az asztalnál veszekedő kapitány jelenléte megadja a kocsma atmoszféráját, és egyből „beszél” nekünk a tengeri nép érdeklődési köréről, világáról, egyenesen kiemelve őket, túllépve a kocsma falain kívülre.

Az epizódkarakterek lehetnek más fajok is, például varázslények, ha fantasy világot épít, vagy szokatlan fantasztikus látogatók – a szereplő életében akár nem is kell szerepet játszaniuk, de remekül létrehozzák a szükséges légkört.  

Az epizódkarakter a történetben mindössze egy-két alkalommal tűnik fel, nem többször, és ritka esetben lehet ráhatása a történet cselekményének alakulására.

Másodrangú karakterek.

Jóval többször tűnnek fel a történet folyamán, és többet is engednek meg maguknak az epizódjellegű karaktereknél. A komputerjátékokban az ilyen szereplőket nevezik „botoknak”. Gyakori, hogy egyetlen helyhez kötöttek, amitől nem is távolodnak messzire, és vagy támogató, tanácsadó szerepet játszanak, vagy rokont, barátot, irigy ismerőst. A másodrangú szereplő befolyásolhatja a cselekmény alakulását.

A hős, aki komoly döntés előtt áll és tanácstalan, felkeresheti a mentorát, hogy kikérje a véleményét, illetve az elküldheti a hőst tanulni, észt gyűjteni, ezzel máris teljesen más irányba terelve a cselekmény fonalát.

Főkarakterek

Ők a legfontosabb figurák. Általában a főhős közvetlen közelében tartózkodnak, akár ráhatással bírhatnak a főhős jellembeli fejlődésére. A főkarakter azonban könnyen visszacsúszhat mellékkarakteri szerepkörbe, ha elkezd változni az adott helyzet hatásai alatt. Később nehezebb őket feléleszteni.

Vagyis, változtatás nélkül kell őket életben és szinten tartani. Olyan ez, mint egy mini vállalkozás a nagyvállalaton belül. Mert az olvasó talán még megbocsájtja a papírízű epizódszereplőt, a klisés mellékkaraktert, de a főkaraktereknek élniük kell. Ha nem váltanak ki sem érdeklődést, sem együttérzést az olvasóból – akkor jobb, ha nincsenek.

Egy „csepp” élet minden karakternek dukál. Még a matrózoknak is a kocsmában – a hitelesség kedvéért. Minél élőbbek a vonásaik, annál hitelesebb a történet.

Részletek, amelyek nélkül nem élhet semmilyen karakter.

1. Legenda vagyok. (A múlt)

Mindenkinek létezik múltja, aminek az árulkodó jelei elsősorban a külsőn jelennek meg, és a részletekben lapulnak.

Képzeljünk el egy öreget, ahogy bottal a kezében halad az utcán, katonai egyenruhát visel, a mellkasán számtalan kitüntetést. Ahogy Ön ránéz erre az öreg férfira, eldönti, hogy háborús veterán. A kitüntetések önmagukban rendkívül beszédes elemei az ábrázolásnak, mesél a múltról: a bácsi szolgált, harcolt. A bot a kézben – vagy megsebesült, és ezért van rá szüksége, vagy egyszerűen már túl öreg, hogy bot nélkül mozogjon, és hosszú életutat járt be.

A múlt nem csak ruha ‒ a múlt ott lakik a tekintetben, a tetoválásokban, a forradásokban, a mozgásban. A fiatal hölgy, aki ifjúkora óta tornázik, mindig egyenesen tartja a hátát. (Fordító megjegyzése – a zongorista meg pont fordítva. Tíz évig zongoráztam, és elég görbe hátú lányt ismertem a zeneművészetiben). A festőművészek öltözködése például eltér bármilyen más stílustól, a pillantásuk szétszórt, távolságtartó, máskor gyorsan pásztázza a környezetét, keres valamit. És az is látszik egy emberen, ha meggyötörte az élet, esetleg sokat ivott a múltban, vagy betegeskedett.

2. A jelen.

Megint csak ‒ a részletek (fordító: az ördög táncos feneke, mert mindenki azt nézi a parketten, mást nem is tud, annyira leköti a figyelmet J). Két három ilyen feltűnő vonás – és az olvasó máris megtudta, hogy milyen szerep és milyen kép az, amiben az író fel szeretné tüntetni előtte a karakterét.

Például: egy ember, aki sötét színekbe öltözött, magas szárú cipőt visel, fémkikészítőket, tetkóval vagy piercingekkel, az vagy goth vagy rockker. E két szó mögött két régen kialakult szubkultúra bontakozik ki, saját érdeklődési körrel, szabályokkal, tradíciókkal.

Egy sötét, durva kéz, piszkos körmökkel vagy gépszerelő vagy mezőgazdász lehet – és ez máris szakma, ami mögé újfent felsorakoztathatunk egy sor szokást, kialakított környezetet, a hatásait, a karakter hobbiját is akár. Vagyis – az élete egy részét.(Elmélázva nosztalgiázom, és gondolok arra z időre, amikor még a karakterépítést letudtuk annyival, milyen színű a szeme, a haja, és milyen magas! Ajj, de durcaJ)

Ilyen módszerrel könnyű összerakni egy élő karaktert, még akkor is, ha a karakter történetesen csak háttérszereplő.

Fontos, hogy „beszédes” apróságokra térjünk ki a leírásnál, megerősítő, ugyanakkor szervesen az életéhez kötődő apróságokra. Higgyék el, hogy „egy középmagas, enyhén sántító férfi közeledése” sokkal izgalmasabb jelenség, mint a „férfi, aki elment a főhős mellett”.

Az pedig, hogy ön hogyan lehel életet a karaktereibe, milyen sorrend a javasolt, jelen és mult, vagy fordítva, múlt és jelen kibontása, ez szituációfüggő.

A lényeg, hogy ne használjon összeférhetetlen elemeket, ha csak nem ez lenne a karakter sajátossága, ilyen-olyan okból. Gyakorlat teszi a mestert, írjanak sokat!!!